A tilalom rései

A tizenegyes pad felől halk, ritmikus fémsikoly kíséretében lassult le a hajtólánc. János-G534 megfontolt, egyenletes mozdulatokkal forgatta a saját lendkerekét, de a tekintete kimondatlan aggodalommal tapadt a szomszédos szektorra. A férfi nem a wattmérő digitális skáláját figyelte, hanem az idős asszony megfeszülő, csontos vállát. Amint az Őrszem-3 hideg lencséje fordult egyet a folyosó végén, János egy apró, tiltott mozdulattal közelebb tolta saját tartalék kulacsát a rácsos elválasztóhoz.
– Ne fáraszd magad, G534-es – sziszegte a nagymama rekedten, és szándékosan félrenézett. – A kolónia szabályzata nem ismeri a szomszédos segítségnyújtás fogalmát. Mindenki a saját fejadagjáért felel.
A visszautasítás éles volt, mint a reszelő, de János nem húzta vissza a kezét. Az idős férfi arcán átfutott egy tompa, megértő mosoly; tudta, hogy a nő szigorúsága csak védőpajzs a mennyezeti kamerák éber szemei előtt. Ebben a világban a törődés a legnagyobb büntetést vonta maga után. A nagymama görcsösen szorította a kopott pedálkart, ujjpercei elfehéredtek a megfeszített munkában, de a tekintetében feltámadó röpke, rejtett melegség elárulta: a szigor mögött elfojtott gyengédség lapul.
Alinda izzó tüdővel, a megnövekedett terhelés alatt nyögve figyelte kettőjüket. A lány haragja a gépezet és a kolónia kíméletlen napirendje ellen forrongott, mégis megrendítette a látvány. A kolónia mindent elvett tőlük – a neveket, a napfényt, az időt –, de két bioakkumulátorrá fokozott ember között mégis ott vibrált valami elpusztíthatatlan. Őrszem-3 vörös optikája nem észlelte a két öreg tekintetének néma találkozását; a gép számára csupán két szabályos fordulatszám létezett a szürke homályban.