A csapágyak néma zúgása

A szomszédos padnál dolgozó János – a nyilvántartásban csak G534-es – egy pillanatra lelassította a saját lendkerekét, hogy átvegyen egy keveset a tizenkettes fülke elektromos terheléséből. Tekintete nem az őrszem távolodó alakját követte, hanem az idős asszony megfeszülő vállát. A férfi csendes, alig érzékelhető mozdulattal próbált könnyíteni a nagymama munkáján, mintha csak a hálózat ingadozása indokolná a finom korrekciót.
A nagymama azonban azonnal megkeményítette a tartását. A kolónia szigorú rendszere büntette a szektorok közötti indokolatlan szolidaritást, a személyes kötődést pedig a termelési hatékonyság közvetlen veszélyeztetésének tekintette. Az idős nő tüntetően elfordította a fejét, és fagyos merevséggel nyomta tovább a pedált, határozottan elutasítva a felkínált segítséget. Szemében ott ült a józan félelem: a legkisebb felesleges kockázat is elég volt ahhoz, hogy mindkettejüket átsorolják a büntetőágyakra.
Mégis, a hajtókar fémes kattanásai mögött megbújt egy apró, elfojtott rezdülés. Amikor az őrszem szürke páncélja végleg eltűnt a gőzzel teli folyosó kanyarulatában, a nagymama ritmusa egyetlen pillanatra megbicsaklott – nem a fizikai kimerültségtől, hanem attól az eltagadott melegtől, amit a férfi jelenléte jelentett. Évek óta őrizte magában ezt a titkos vonzalmat a konok hallgatás és a szabályok szigorú betartása mögé rejtve.
Alinda mindezt a szempillái alól figyelte, miközben a tüdeje még mindig égett a túlfeszített tempótól. A lány pontosan értette az előttük zajló néma drámát: ebben a világban a szeretet nem nyílt szavakban, hanem az elcsalt wattokban és a fojtott pillantásokban élt tovább.