A lendkerék ellenállása

A tizenkettes pad hajtókarja könyörtelenül követelte az izomerőt. Alinda combja görcsbe rándult, ahogy teljes testsúlyával rászakadt a pedálra, átvállalva a nagymama kieső terhelését is. A lendkerék nem lassulhatott le; a zölden derengő kijelző hideg számai mögött ott rejtőzött a kolónia egyetlen érvényes kérdése: hol végződik a puszta alkatrész, és hol kezdődik az ember? A rendszer nem ismert kegyelmet, az őrszemek optikái csak a leadott teljesítményt regisztrálták.
A szomszédos sor szélén János-g534 tekintete villant meg a gőzpárás félhomályban. Összeszorított foggal, éles ritmusban taposta a saját hajtókarját, de figyelme egyetlen pillanatra sem tágított Alindáról. A fiúban forrongó düh nem csupán a gépek csikorgásának szólt, hanem a saját tehetetlenségének. Látnia kellett a lány megfeszülését, miközben a kolónia szabályzata szerint minden hirtelen mozdulat vagy segítő szándék felesleges energiapazarlásnak számított.
– Ne feszítsd túl magad – sziszegte a nagymama fojtott haraggal, miközben ujjai fehéredtek a csővázas kapaszkodón. Az öregasszony nem a fizikai fájdalmat gyűlölte a legjobban, hanem azt a kiszolgáltatottságot, amely a családját a csarnok hideg betonjára láncolta.
Alinda nem felelt, csak a fogát csikorgatta. A tüdőjét égető levegő minden szippantásánál megérezte a fémes gőz ízét. Védte az öregasszonyt az őrszem fagyos értékelésétől, és ebben az irracionális, testet roncsoló védelmezésben maradt meg belőle az a szikra, amit a számlálók nem tudtak kimutatni. Ember maradt a gép ellenében.