A tehermentesített tengely

A pedálok fémes csikorgása mögött Alinda tüdeje szinte lángolt. Átvállalta a nagymama terhét, s az ízületei ropogva tiltakoztak a duplájára nőtt ellenállás ellen, de nem bírta volna nézni, ahogy az öregasszony elbukik az őrszem fagyos értékelése során. A szomszédos tizenhármas padról János-g534 szótlanul figyelte a lány megfeszülő hátát. A fiú nem szólt egy szót sem – a felesleges beszéd energiapazarlás volt, amit a kolónia szigorúan büntetett –, de lassan, kimérten fokozta a saját fordulatszámát. A közös elosztóvezeték halkan felzúgott, ahogy János extra wattokat táplált be a hálózatba, észrevétlenül tehermentesítve Alindáékat.
A nagymama résnyire nyitott szemmel nézte a szomszéd padon ülő fiú mozdulatait. Nem a megszokott félelem ült az ráncos arcán, hanem valami régen feledett, eltemetett melegség.
– Ez az – suttogta alig hallhatóan, miközben a szája szinte alig mozgott. – Nem a gépek ritmusa, és nem is az adagolt gél teszi. Amikor valaki teljesen irracionálisan osztozik a terheden... ott kezdődik az ember.
Alinda dühösen megrázta a fejét. A lábai remegtek, a hirtelen harag még mindig fűtötte a mellkasát a nagymama örökös megadása miatt, mégis megkönnyebbülve érezte, ahogy a nyomás enyhül a tengelyen.
A közelben posztoló Őrszem-3 optikája élesen megreccsent. Az egység belső logikája nem tudta értelmezni a páros pad hirtelen hatékonyságnövekedését, amit semmilyen központi parancs nem indokolt. A humanoid gép fémteste egy pillanatra megtorpant; a mikromotorok finom, szaggatott remegése a rendszer bizonytalanságáról, egyfajta gépi félelemről tanúskodott a kiszámíthatatlan emberi tényezővel szemben.
János nem nézett Alindára, csak hajtotta tovább a lendkereket. Ebben a sötét csarnokban az önzetlen segítségnyújtás volt az egyetlen bizonyítékuk arra, hogy még nem váltak pusztán biológiai alkatrésszé.