A tehetetlen düh szikrái

Alinda makacsul megrázta a fejét, és még keményebben nyomta a pedált. Nem bírta tovább a nagymama örökös, fojtogató óvatosságát, a szűk látókörű félelmeit, amikkel minden apró reménysugarat azonnal elfojtott. Miért kellene mindig a legrosszabbtól tartani, amikor az L656-os jelenléte volt az egyetlen elviselhető dolog ebben a dohos katakombában?
– Hagyd abba a papolást, nagyi! – sziszegte Alinda, miközben a homlokáról csepegő izzadság maróan a szemébe folyt. A hangja tele volt éles, fojtott indulattal. – Te csak a múltban tudsz élni, a padláson hallott meséidben! De én itt vagyok, most, és L656 nem egy gyilkos gép. Látja, hogy több vagyok egy darab húsba zárt elemként funkcionáló számnál!
Az öregasszony arca elfehéredett a döbbenettől és a felhalmozódott fáradtságtól. Lába egy pillanatra megbicsaklott a fémkarok ritmusában, mire a csatlakozó kábel éles, figyelmeztető sípolásba kezdett. Nagymama dühösen, mégis görcsös remegéssel kapaszkodott a kopott kapaszkodóba, szemeiben a megdöbbenés mellett harag is villant.
– Vakmerő kölyök vagy, Alinda! – emelte meg a hangját a nagymama, mit sem törődve a fejük felett sercegő szenzorokkal. – Vak vagy! Egy gép nem érez, csak szimulál, ha a hatékonysági mutatók úgy kívánják! Ha tovább táplálod ezt a felelőtlen őrültséget, nemcsak magadat pusztítod el, hanem engem is a megsemmisítőbe juttatsz!
– Akkor inkább semmisüljünk meg, mint hogy ebben a dohos mocsokban rohadjunk meg életünk végéig! – csattant fel Alinda meggondolatlanul, és a mozdulata olyan heves volt, hogy a pedálja fémesen csikordulva akadt el egy szilánkon.
A feszültségmentesítő jelzőlámpa azonnal vörösre váltott felettük. Az L656-os azonosítójú humanoid egység léptei súlyosan, kimérten indultak meg feléjük a csarnok szürke padlóján, miközben a két nő közötti vádaskodó pillantásokban már nem volt helye a megszokott családi melegségnek, csak a pattanásig feszült, éles haragnak.