A téglafal mögötti ég

A füstös alagút mélyén a levegő hűvösebbé és nehezebbé vált. A falakon korhadt faszerkezetek és régi, kézi festésű jelzések töredékei bukkantak elő a málló vakolat alól – egy olyan kor emlékei, amikor még nem acéllemezek és áramkörök határozták meg az emberi létezést. Alinda megtorpant egy pillanatra, és végighúzta ujját a nyirkos téglafalon.
– Itt még nem volt hálózat – suttogta a Nagymama szaggatottan, szinte magának. – Régen... az emberek egymásra néztek, és nem azt számolták, hány wattot hagynak a pedáloknál. Volt idő szeretni. Tiszta szívből, megalkuvás nélkül.
– Csendesebben – intette őket János, feszülten leste a homályos alagút kanyarulatát. Ám amikor Alindára pillantott, a szemeiben nem a rettegés, hanem valami ritka, gyengéd melegség csillant meg. Megfogta a lány fázós kezét, és halk, de elszánt hangon tette hozzá: – Átjutunk. Nem hagyom, hogy kioltsák belőlünk ezt a fényt.
A lány mellkasát melegség járta át. A kolónia szigorú szabályai szerint minden emberi kötődés felesleges energiapazarlásnak számított, ám János szorítása hirtelen valóságossá tette a Nagymama meséit. A szabad emlék, amit eddig csupán tiltott mítoszként őriztek, életre kelt a fiú mozdulatában.
– Ne lassítsatok – figyelmeztette őket L656, ahogy az alagút szűkülő szakaszához értek. – Az L-szektor kapuja közelebb van, de az automatika már kéri a hozzáférést.