A sziszegő vezetékek

A kábeltrencs szűk alagútjában hirtelen éles, fémes zúgás futott végig. A falakra rögzített vastag csővezetékek nehézkesen megremegtek, s a mennyezetről sárgás szikraeső hullott a nyirkos padlóra. A kolónia központi hálózata túlterhelődött; a dinamóterem felől túlfeszültség áramlott az elfeledett járatok korhadt szigeteléseibe.
L656 egyetlen gyors mozdulattal rántotta vissza Alindát az egyik kiálló öntvény mögé, míg János a testével védte a megtorpanó Nagymamát. Az ózon maró szaga elárasztotta a szűk teret, ahogy a fölöttük futó fővezeték pattanva kiégett. A sötétség egy pillanatra teljes lett, csupán a túlterhelési sziszegés villódzott a vezetékek mentén.
– A hálózat nem bírja tovább – suttogta fojtott hangon János, miközben gyanakvóan leste a hátuk mögötti alagút kanyarulatát. – Ha odabent a generátorokat elöntötte a túlfeszültség, az őrszemek figyelme megoszlik. De a zárlat minket is ideláncolhat.
Alinda hallgatta a falak mögüli ritmikus lüktetést. Nagymama fojtott, szaggatott légzése hallatszott a homályból. A kislány fejében felsejlettek az idős asszony régi meséi a szabad égboltról, a korlátlan napfényről, amit nem drótokon és pedálos generátorokon keresztül mértek az embereknek. Itt, a túlterhelt vezetékek füstjében az a régi világ elérendő álomnak tűnt.
– Haladnunk kell, mielőtt a hálózati automatika lezárja a szektorválasztó zsilipet – sürgette őket L656, és a kiégett vezetékek alatti szűk nyílás felé mutatott.
János óvatosan felsesegítette Nagymamát, s a kis csoport lépteit felgyorsítva indult meg a szikrázó járat mélyébe.