A szülők hagyatéka

Kálmán eloltotta a lámpát, sötétségbe borítva a termet, majd durván megragadta Alinda karját, és behúzta a lányt egy omladozó falrész mögé. János és Kovács szorosan mögöttük lapultak, visszatartott lélegzettel figyelve a fenti szellőzőrácsból leszűrődő, ritmikus, fémes kattogást. Az Őrszemek nehéz léptei közeledtek, a fegyvereik halk zümmögése baljóslatúan rezonált a nyirkos falakon.
Alinda dühét hirtelen jeges rémület váltotta fel, de a fejében kavargó gondolatok nem csitultak. Az anyja és az apja – akikről a nagymama mindig azt mesélte, hogy „elmentek a fény nyomában” – valójában nem egy jobb világba távoztak. Most már értette a rideg igazságot. Ők is itt vesztek el, ebben a mélységben, a konverterek szétverése közben, vagy az azt követő könyörtelen megtorlásban. A nagymama békés, idilli meséi a zöld fűről és a szabad égről csak altatók voltak, amikkel el akarta fojtani a lányban a lázadás szikráját. Az öregasszony rettegett, hogy elveszíti az utolsó életben maradt családtagját is.
– Erre, gyorsan, mielőtt bemérnek! – suttogta János, s egy keskeny, rozsdás kábelekkel teli szervizcsatorna felé mutatott, amely még mélyebbre vezetett a járatok közé.
Kovács mászott be elsőként, Alinda pedig utolsóként csúszott be a szűk résbe, miközben az Őrszemek vörös fénypásztái már elérték a terem bejáratát. A porban kúszva Alinda megfogadta: ha túlélik ezt a hajszát, kérdőre vonja az öregasszonyt a fülkében. Elég volt a kegyes hazugságokból; tudni akarta a teljes igazságot a szüleiről.