A megfakult névsor

A szűk kábelcsatorna végén egy elfeledett, nyirkos elosztókamra sötétjébe huppantak alá. Kovács tenyere vérzett a rozsdás rácsoktól, de dühében csak a nadrágjába törölte a kezét. Kálmán fojtott káromkodással kísérve rúgta félre az útban lévő nehéz vascsöveket, miközben János már a falon lévő, régóta élettelen terminál gombjait feszegette. Az elfeledett járatok ezen mély szakaszán a kolónia fojtogató napirendjének monoton zaja csak távoli, tompa lüktetésként derengett, emlékeztetve őket a fenti rabságra.
Alinda feltápászkodott a hideg betonról, a fülében még mindig ott zúgott a nagymama lágy hangja, ami most, a rideg fémek között, végképp hamisnak tűnt. A sarokban egy felborult acélláda feküdt, amiből sárgult papírlapok és elszenesedett rézkábelek szóródtak ki. Nem békés zöld mezőkről szóltak a feljegyzések, hanem szabotázsokról, áramköri rajzokról és fegyverekről. Ez volt a napfény örököseinek valódi öröksége: egy erőszakos, elkeseredett háború nyomai, ahol az embert puszta üzemanyaggá fokozták le a gépek ellenében.
– Nézzétek ezt – sziszegte János, és egy vastag, megsárgult füzetet emelt fel. – Ez nem mese. Itt jegyezték fel a konverterekbe kényszerített lázadók testhőmérsékletét és energiahozamát. Így lett az emberből puszta watt, Alinda. A szüleid is ezen a listán voltak.
Kálmán dühösen kirántotta a füzetet János kezéből, szemei vadul villogtak a gyenge, szivárgó fényben. – És mi még mindig a pedálokat tapossuk fönn, mintha ez lenne a világ rendje! Mi lesz velünk, ha nem fejezzük be, amit ők elkezdtek? – vágta oda, miközben a folyosó mélyéről fémcsikordulás jelezte, hogy az Őrszemek keresőcsapatai nem tágítanak a nyomukból.