A szénné égett álom

Kálmán dühödt kirohanása még a levegőben vibrált, miközben a folyosó felől érkező fémcsikorgás egyre élesebben jelezte, hogy az Őrszemek nem adták fel a sportos üldözést. Alinda a hideg betonra roskadt, a sárgult füzet lapjai szétterültek előtte. A „szabad emlék”, amit a nagymama annyit emlegetett – a madárcsicsergős, napfényes mezők -, most egy maréknyi szénné égett kábelmaradvány képében testesült meg. Nem a nagyi meséi voltak hamisak, hanem maga a remény, amit azok sugalltak. A szülők nem virágot szedtek, hanem robbanószert. Nem a szélről beszélgettek, hanem a konverterek gyenge pontjairól. Kissé abszurdnak tűnt, hogy ő még mindig a pedálokat taposta, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, miközben a családja egy rég elfeledett háború frontvonalán halt meg.
János a fal melletti terminál gombjait püfölte, reménytelenül keresve valami életjelet a rég halott rendszerben. – Semmi! – morogta, a rozsda pattogott az ujjai alatt. – De ez a füzet… ez a „hogyan készítsünk káoszt a kolóniában, lépésről lépésre” kézikönyv. Mintha csak arra várt volna, hogy valaki megtalálja.
Kovács, a tenyerén vérző sebbel, a vascsövek mögül pislogott ki a járat felé. – És mi lesz, ha megtalálnak minket, mielőtt befejeznénk? Vagy mielőtt egyáltalán elkezdenénk? – kérdezte, hangjában a félelem már a fáradtság fölé kerekedett. A kolónia napirendjének monoton lüktetése kívülről egyre nyomasztóbbá vált, mintha maga a rendszer akarná őket agyonnyomni puszta létezésével.
Alinda felállt. A düh, ami nagymamája meséinek hamissága miatt lobbant fel benne, most célirányosabbá vált. A szabad emlék nem a múlt idilli képe, hanem egy felszólítás volt. Egy örökölt parancs. – Akkor be kell fejeznünk – mondta, hangja meglepően szilárd volt, még a saját fülének is. Felkapta a füzetet, amit Kálmán az előbb még széttépni készült, és a sötét sarok felé indult, ahol egy rozsdás, lezárt ajtó pihent. – Még ha csak a romokat is takarítjuk el utánuk, akkor is. Vagy mi lesz velünk? Ugyanaz.
Kálmán értetlenül pislogott, de János arcán valami megcsillant. Nem a remény, sokkal inkább a felismerés rideg fénye. Az ajtó mögül egy régi, dohos szag szivárgott, és egy alig hallható, de jellegzetes zúgás. Mintha valami éppen csak szunnyadna, egy évszázados álomból ébredve. Az Őrszemek lábnyomai már tisztán hallatszottak a járatban.