A felperzselt örökség

A nyirkos levegő hirtelen fojtogatóvá vált, ahogy az alagút egy tágasabb, kupolás terembe torkollott. Alinda nem várta meg Kálmán lámpájának bizonytalan fényét; dühösen, kapkodva lépkedett előre a törmeléken. A falakon vastag, megolvadt rézkábelek lógtak, mint valami kibelezett fenevad belsőségei. A sarokban egy szétroncsolt akkumulátortelep hevert, mellette pedig a porban egy nehéz, vasalt ajtó, amibe durva betűkkel vésték bele a figyelmeztetést: A fény joga a miénk, de a konvertereket elpusztítottuk. Dögöljetek meg a sötétben.
Alinda megtorpant, öklei fehéredtek a feszültségtől. A nagymamája meséi a napfény békés örököseiről, akik dalolva és emelt fővel vonultak a szabadba, egyetlen pillanat alatt foszlottak semmivé. Nem volt semmiféle békés távozás. Erőszak volt, bosszú és könyörtelen pusztítás.
– Hazudott – sziszegte a lány, és dühében belerúgott egy rozsdás vascsőbe, ami éles kongással gurult végig a kövön. – Az öreglány végig hazudott nekem! Nem megőrizték a méltóságukat, hanem harcoltak, és amikor vesztésre álltak, mindent tönkretettek maguk mögött!
– Alinda, halkabban! – lépett mellé János, és megpróbálta megfogni a vállát, de a lány durván eltolta magától a fiú kezét.
– Ne mondd, hogy hallgassak! – kiáltott fel, hangja baljóslatúan visszhangzott a szűk járatban. – Azt akarta, hogy csendben tűrjünk, mint ő! Hogy szép emlékekkel ringassuk magunkat, miközben a kolónia kiszívja az életet a testünkből!
Kálmán hirtelen a sötét járat felé kapta a fejét. A fenti szektorok felől érkező fémes csikordulás felerősödött: a megzavarodott Őrszemek a dühös visszhang irányába fordították fegyvereiket.