A kőbe vésett ígéret

Alinda ujjai végigsiklottak a durva falba vésett napsugarakon. A hideg kőből áradó ősi jel átjárta a tenyerét, eszébe juttatva a nagymamája suttogását a halk szobában. A fenti szektorok rideg neonfénye helyett a nagymama mindig a napfény örököseiről mesélt – azokról a lázadókról, akik nem adták oda a testük energiáját a gépeknek, és inkább a mélybe vonultak, hogy megőrizzék a szabad ég emberi jogát. Most ők maguk léptek erre az útra, követelve azt, amit a kolónia elrabolt tőlük.
– Menjünk tovább – suttogta Alinda, és szorosabban fogta meg János kezét. A fiú tenyerének egyszerű, tiszta melegsége több erőt adott neki, mint a kolónia bármelyik szintetikus tápoldata. Ebben a sötétben végre nem a számok, hanem az egymás iránti felelősség vezette őket.
Kovács halkan szipogott mögöttük, de Kálmán határozott mozdulattal terelte előre a kis csoportot a lefelé lejtő, nyirkos alagútban. A távoli folyosókon hirtelen éles, fémes csikordulás visszhangzott. Nem a megszokott, ütemes járőrözés zaja volt ez. Az Őrszemek léptei kapkodóak, szabálytalanok lettek a fenti szektorokban; a hálózat túlterhelése és a sötétség megzavarta az áramköreiket. A kolónia fémőrei most először nem parancsot teljesítettek, hanem vakon, szinte rettegve keresték a rendszert a megbénult folyosókon.
– Félnek – jegyezte meg János halkan, Alinda felé hajolva. – A gépek nem tudnak mit kezdeni a csenddel.
– Mert a csend a miénk – felelte a lány, és a sötétben megindultak az elágazás felé, maguk mögött hagyva a fenti világ zihálását.