A mélybe vezető léptek

A rozsdás zsilipajtó nehézkesen csapódott be mögöttük, kirekesztve a generátoregység nyomasztó, halott csöndjét. Az elfeledett járat sötétje sűrű volt és hideg; nem a gépek által szabályozott szintetikus hűvös, hanem a mélyben rekedt, nyirkos föld szaga áradt a falakból.
Kovács megtorpant a nyirkos padlón, térde megremegtek.
– Nem látok semmit. Végünk van, ha felélednek az Őrszemek – nyögte fojtottan, a betonfalat tapogatva.
– Nincs visszaút, Kovács – felelte Kálmán halkan, de ellentmondást nem tűrően, miközben előtolta a férfit. – Ott már csak a fémek várnak.
Alinda lassan haladt előre, János ujjait szorítva. Lépteik gépies ütem helyett végre visszhangot vertek a dohos térben. A lány szabad kezével a falat követte, amíg ujjai egy durva, karcolt felületre nem bukkantak. Nem cső volt, nem is tápkábel, hanem egy falba vésett, régi rajz: egy napot ábrázoló durva vázlat.
– Álljatok meg – suttogta Alinda.
– Mi az? – kérdezte János, hangjában riadt feszültséggel.
– Emberi nyom – felelte a lány, s bár a félelem még ott bujkált a mellkasában, a hangja kitisztult. – Ezt nem a kolónia tervezte. Ezt valaki saját maga hagyta itt.
A sötétben egymás zakatoló szívverését hallgatták. Már nem a napirend vezényelte a mozdulataikat, hanem a saját döntésük.