A mozdulatlan fémek árnyékában

A teljes sötétség ránehezedett a generátoregységre. A gépek fülsiketítő morajlása egyszerre hallgatott el, s a csöndben hirtelen csak az emberi tüdők zihálása és a szaporán verő szívek dobolása maradt. A csarnok dermedt csendjében Alinda óvatosan lecsúsztatta lábát a pedálról, és megragadta a mellette álló János hideg, izzadt kezét.
– Látjátok? – suttogta a lány, s bár a sötétben senki sem láthatta az arcát, a hangjában megbonthatatlan bizakodás csengett. – A gépek leálltak, de mi mégis élünk. Nem a hálózat árama tart minket mozgásban, hanem a saját vérünk.
Kovács a sötétben pánikolva tapogatózott a központi konzol felé, miközben fojtott hangon szitkozódott, félve a büntetéstől. Kálmán azonban csendben maradt; meleg tenyerét Alinda vállára fektette, támogatva a lány döntését. A hálózat zárlata miatt a szektort felügyelő Őrszemek is mozdulatlanná dermedtek a sarkokban, mintha a tápforrásuk váratlan kimaradása megakasztotta volna a bennük futó, rideg logikát.
A folyosó végén a vészkijárat rozsdás retesze gépies kattanás nélkül engedett ki. A csőrendszerből hirtelen átáramló levegő nyomása lassan kinyitotta az ajtót az elfeledett járatok felé. Alinda megérezte az onnan szivárgó, másfajta hűvöset – a szabadság érintését.
– Most lépjünk – mondta Alinda határozottan, megszorítva János kezét. – Amíg a fémek hallgatnak, megmutatjuk, mit jelent embernek lenni.