A feszültség határán

A ritmikus lüktetésbe beleremegett a generátoregység vastag acélpadlója. A műszerek mutatói nem a megszokott, tompa zöld zónában álltak, hanem vörösen villogva ugráltak a szinkópás ütemre. Kovács kapkodva szedte a levegőt, lábai alig bírták a tempót, mégsem lassított.
– Áttöltődik a hálózat! – nyögte ki János a túlsó sorból, miközben a homlokáról a szemébe cseppent az izzadság. – Ha a biztosítékok felmondják a szolgálatot, a fenti szektor sem kap áramot. A napfény-kollektorok tartályai... kiürülnek.
Alinda nem vette le a szemét a falra szerelt, elhomályosult monitorképernyőről. A szellőzők felől hideg gőz csapott ki, jelezve, hogy a hűtőrendszer képtelen követni az emberi szívverés ritmusára kényszerített dinamókat. A kolónia hűvös és analitikus logikája szerint a megtermelt energia a gépek fennmaradását szolgálta, ám a lenti munkások tudták: a kupola feletti igazi fényt, a napfény örököseit sosem a fémtestű Őrszemek jelentették, hanem azok, akiknek a vére még meleg volt.
– Nem állunk meg! – kiáltotta Alinda szaggatottan, bár a félelem gombócot formált a torkában. – Kálmán, zárd rövidre a kettes kört!
Kálmán megfeszülő izmokkal nyúlt a nyereg alatti elosztóhoz. Tudta, hogy a dacukkal most nem csupán az Őrszemek türelmét teszik próbára, hanem a kolónia teljes energiamérlegét borítják fel. Egy csattanás rázta meg a termet, s a mennyezeti lámpák kékes, vakító fénnyel lobbantak fel, mielőtt az egész blokk sötétségbe borult volna.