A dinamó titkos üteme

Kálmán lökésére a kis csapat úgy oszlott szét a nyirkos szellőzőjáratokban, mint a riadt csótányok, amikor valaki hirtelen rájuk irányítja a zseblámpát. Alinda még éppen visszaosont a tizennégyes fülkébe, mielőtt a neoncsövek pislákolva életre keltek volna, jelezve a hivatalos reggelt, amit errefelé leginkább a rozsdás fém és a melegedő gépzsír szaga fémjelzett. A reggeli szintetikus massza – amely tápértékben verhetetlen volt, ízben viszont leginkább a vizes kartondobozra emlékeztetett – alig csúszott le, amikor a fémhangszórókból felbúgott az indulást jelző sziréna.
A generátoregységben Kovács már a pedáljánál állt, a térdei úgy kocogtak össze, mint a rosszul rögzített lendkerekek. Félelme szinte kézzelfogható volt, de a tegnapi energiaosztás utáni bűntudat és hála furcsa keveréke tartotta a helyén.
– Alinda... – suttogta a férfi, reszkető kézzel törölve le a homlokát. – Ha észreveszik az ingadozást, végünk. Az őrök... dühösek. Nagyon.
A lány azonban nem tágított. Miután elhelyezkedett a hideg nyergen, nem a megszabott, gépies hatvanas fordulatszámon kezdett hajtani. Helyette egy furcsa, szinkópás ritmust vett fel. Három gyors tekerés, egy ütemnyi szünet, majd két lassú. Ez volt a Nagymama meséiből vett régi dal üteme, a szabad világ visszhangja.
Pár másodpercig csak az ő láncának egyenetlen csikorgása hallatszott a teremben, de aztán a szomszédos sorból János is átvette a ritmust. Majd Kálmán. A megosztott energia parazsa most hanggá, lázadó lüktetéssé változott. Az Őrszemek a vezérlőben dühösen meredtek a vibráló monitorokra, de a kolónia kényes egyensúlya miatt nem mertek azonnal lekapcsolni egy egész szektort. A dac halk üteme ott terjedt a vascsöveken át.