A sötét járat válasza

A hálókamrák mögötti szűk járatban fojtogató volt a szálló por. János a nyirkos betonfalhoz lapult, miközben a külső folyosó felől fémes léptek visszhangoztak. Az Őrszemek nehéz csizmái megálltak Kovács fülkéjénél. Alinda a sötétben szorosan átölelte a Nagymamát, akinek szaggatott légzése alig hallatszott a falakban futó csövek lüktetése mellett.
A járőrök gépies szavai után a léptek végül továbbsiettek a C-szektor felé. A közvetlen veszély elült, de a hideg résben feltett kérdés ott lebegett közöttük a sötétben.
– A kolónia előtt az ember nem a tápoldatos tartályokban és a dinamók mellett lett ember – suttogta a Nagymama, megragadva Alinda csuklóját. – Nem a hálózat táplálására születtünk. A gyermeket régen szabad döntés hozta a világra, nem az energiafelelősök havi létszámkerete.
Alinda tenyerében még mindig ott lüktetett L656 érintésének emléke. Abban a lopott pillanatban nem a kolónia által előírt biológiai kényszer működött, hanem egy igazi, szabad választás. Vajon lehetséges-e embernek maradni egy olyan gépezetben, amely minden szívverést csak kinyerhető wattként tart számon?
Kálmán intett a sötétből. A terminál kijelzőjén sárgán villant fel a következő műszakrend: a létszámellenőrző lámpák perceken belül kigyulladnak.
– Indulnunk kell – sziszegte János. – Ha a saját cellánkban talál a reggeli jelzés, túléltük ezt az éjszakát. De a választ arra, hogy kik vagyunk, a pedálok felett kell megőriznünk.