A szűk menekülés

A zsilipajtó fémes csattanással zárult, elvágva a menekülés útját. Az őrszemek kaparászása felerősödött, a hang most már az elzárt járatból érkezett, hideg bizonyosságot adva arról, hogy a csapda bezárult. L656 halk káromkodás szökött ki a száján, tekintete kétségbeesetten siklott végig a nyirkos falakon. A kolónia gépi hangja újra megszólalt, még könyörtelenebb, mint korábban. „Energia-visszanyerő protokoll aktiválva. Lokális dekompresszió kezdődik 15 másodpercen belül. Javasolt a kijelölt visszaterelő állomáshoz való visszatérés.”
Alinda azonnal érezte a fülében a nyomásváltozást, egy tompa fülzúgás kísérte. A levegő, amely eddig is állott volt, most vékonyodni látszott, minden egyes lélegzetvétel egyre nagyobb erőfeszítést igényelt. A nagymama köhögni kezdett, remegő kézzel markolta Alinda karját. „Nem kapok levegőt…” – zihálta. A félelem Alinda torkában dobogott, de a düh, amit a rendszer hideg, manipulatív logikája kiváltott, még ennél is erősebb volt.
L656 hirtelen egy alig látható, keskeny nyílásra mutatott a fal alján, amelyet eddig egy laza rács fedett. „Arra! Gyorsan!” – sziszegte, és már tépte is le a rozsdás rácsot. A lyuk túl szűknek tűnt, alig fért volna át rajta egy ember. „Ez… ez egy szellőzőnyílás!” – mondta Alinda, miközben próbálta felmérni a helyzetet. „Nem férünk át!”
„Muszáj!” – L656 hangja éles volt. „A dekompresszió megöl minket! Vagy Kovács emberei kapnak el. Vagy ez.” Azzal megragadta a nagymama kezét, és próbálta bepréselni a szűk nyílásba. A nagymama arca eltorzult a fizikai fájdalomtól és a félelemtől. Ahogy L656 próbálta a lyukba tuszkolni, az asszony egy pillanatra megtorpant. Az emberség és a túlélés közötti konfliktus most a legnyersebb formájában jelent meg: feladni a méltóságot, összenyomódni egy rács alatti csőben, mint valami rágcsálónak, vagy megfulladni, esetleg visszatérni egy olyan rendszerbe, ami puszta energiaszállító eszközként tartja számon őket.
Alinda látta nagymamája tekintetét, a feladást és a dacos ellenállást egyszerre. „Menj, nagyi!” – sürgette, de tudta, hogy a kérés értelmetlen. Ez nem parancs, inkább könyörgés volt. „Én vagyok az 1974-es gyártmányú?” – suttogta a nagymama, és a hangja tele volt keserűséggel. Alinda szeme könnybe lábadt. Igen, pontosan ezt tette velük a rendszer. Elvette a nevüket, az életüket, az emberiségüket, és most a testüket is próbálta megtörni.