A napfény emléke a csőben

L656 nem habozott. Rázta, tuszkolta a nagymamát, akinek végtagjai groteszk szögben nyomorodtak a szűk nyíláson. Egy éles, fulladozó sikoly szökött ki az asszony torkán, ahogy teste engedett a fizikai kényszernek. A rács recsegve dőlt befelé, L656 minden erejét bevetette. „Ne állj meg!” – parancsolta Alindának, aki a nagymama hátát nyomta, segítve a kíméletlen bejutást. A levegő egyre hígabb lett, a fülzúgás átváltozott mély, pulzáló fájdalommá.
A nagymama arca eltorzult, de szájából már csak suttogás jött ki, mintha a hangjegyek is megfagytak volna a dekompresszióban. „A nap… a napfény… az örökösök…” A szavak elhaltak, mielőtt értelmet nyerhettek volna, de Alinda hallotta, ahogy a mélyen gyökerező fájdalom és az elfeledett ígéret kísérti a nagymamát még ebben a kínzó pillanatban is. Ez volt az, amiért éltek, amiért harcoltak: egy letűnt jog, egy elvett örökség, amit a Kolónia rég a mélységekbe temetett.
Amint a nagymama utolsó tagja is átcsúszott, L656 azonnal Alinda felé fordult. „Most te!” – mondta, és megragadta a lány karját. Alinda érezte, ahogy a nyomáskülönbség szinte ki akarja szippantani a szellőzőnyílásból. Befelé préselte magát, a fém hideg és könyörtelen volt a bőréhez. A mozgás nehézkesen ment, a klausztrofóbia szorítása és a fulladás érzése elmosta a gondolatait. Már csak a túlélés ösztöne működött, egy sötét, nyirkos csőbe befelé, a halálfélelem sarkallta.
L656 utolsóként, egy hirtelen, szörnyű zökkenéssel vágódott be a nyílásba, pont abban a pillanatban, ahogy a folyosó távoli végéről éles fények és nehéz léptek hangja szűrődött át. Kovács emberei jöhettek. Az elfeledett járatok mélyén, a padló alatti csatornákban, ahol évtizedek óta senki nem járt, a levegő nehéz volt és fémízű. A rendszertől elzárva, a kolónia napirendje nem érte el őket, de a sötétségben, a bizonytalanságban a jövő éppoly kérdéses volt, mint az, hogy mi maradt az emberből.