A szorosabb szorítás

A nehéz bakancsok csikorgása áttörte a szűk járat csendjét, ahogy az új lakó bekanyarodott a csőhálózat mögötti elágazásnál. János-G534 tehetetlenül megtorpant, szemeiben a lelepleződés pánikja dermesztette meg a mozdulatot. Alinda azonban nem futott el. Ahelyett, hogy saját bőrét mentve visszahúzódott volna a főfolyosó felé, kinyújtotta a kezét, és határozottan megragadta az öregember nyirkos, remegő ujjait.
Ez a csöndes, tiltott gesztus – két emberi test közvetlen érintése, amit a kolónia szabályzata rég felesleges és veszélyes tévelygésnek bélyegzett – váratlan meleget hozott a hideg fémfalak közé. János meglepetten nézett a lányra, miközben Alinda behúzta őt a legközelebbi szellőzőakna mögötti árnyékba. Marika a nyomukban óvatosan helyére illesztette a kilazult védőrácsot.
A szűk résben egymásnak feszülve hallgatták, ahogy az új lakó súlyos léptei elhaladnak a rejtekhelyük előtt. A férfi dühe és félelme szinte tapintható volt a szellőzőből kiáramló hűvös levegőben, ahogy a felügyelt szektor felé tartott.
A sötétben János nem engedte el Alinda kezét. Az öreg szorítása már nem a rémületről szólt, hanem az ébredő bizalomról.
– A nagymamád sosem akart téged elvágni tőlem – suttogta a férfi, hangjában mély törődéssel, ami áttörte a kolónia gépies megszokásait. – Csak el akarta rejteni benned a választ arra, hogyan maradhatunk emberek a gépek között.
Alinda lassan bólintott, és megértette: a valódi ellenállás nem a pedálok megtagadásával kezdődik, hanem azzal, ha nem hagyják egymást veszni a sötétben.