A hús és a lélek ára

Marika beérte Alindát, de mielőtt megszólalhatott volna, a csőhálózat mögül egy sovány, remegő árnyék lépett ki. János-G534 volt az. A férfi mélyen ülő szemeiben a lebukástól való félelem viaskodott valami régen eltemetett, kínzó vallomással.
– Nem szabadna itt lennetek – suttogta János, miközben idegesen pillantott a járat sötétje felé, ahol az új lakó fojtott, haragos léptei visszhangoztak. – Ha az Őrszemek megtalálják ezt a lemezt... téged is kiemelnek, Alinda. Ahogy a szüleidet.
– Tudom, mit tett a nagymamám – felelte Alinda halk, de szilárd hangon, felmutatva a zöld mezőt ábrázoló fémlapot. – Hallgatott. Hogy életben tartson.
– Nem csak hallgatott – csuklott el János hangja. A fémfalnak támaszkodott, mintha a teste nem bírná el a titok súlyát. – Szerettem őt. De ebben a világban a szeretet büntetés. A kolónia nem embereket akar, hanem pedálos egységeket. Csak lüktető húst, ami energiát ad a hálózatnak. Elmúlik a testünk, mielőtt felfognánk, mit jelentett élni.
Az új lakó léptei közeledtek a kanyarulatban, fémlemezre sújtó nehéz bakancsa a rendszer tehetetlen dühét hordozta. Alinda ránézott a reszkető öregemberre, és megértette a valódi kérdést: ha elfojtanak minden emléket és érzést a túlélésért, megmarad-e egyáltalán az ember?