A megszakadt műszak

A súlyos léptek végleg elhalkultak a csőhálózat fémes zúgásában. Marika óvatosan félretolta a szellőző védőrácsát, s a szűk résből hűvös, rozsdaízű levegő áramlott a szellőzetlen járatba. A közvetlen veszély elvonult, de a kolónia óramű pontosságú napirendje mint láthatatlan súly nehezedett rájuk: a pedálváltás ideje könyörtelenül közeledett.
– A shift-váltásig alig maradt néhány percünk – suttogta Marika, miközben tekintete a folyosó sötétjét pásztázta. – Ha a központi monitorok teljesítménykiesést regisztrálnak, az Őrszemek nem mérlegelnek. Kovács már biztosan a kontrollpanel előtt remeg a félelemtől.
János-G534 óvatosan kilépett a szellőzőakna árnyékából. Nem a lelepleződés pánikja mozgatta, hanem a felismerés hideg józansága. Lassan végighúzta ujjait a járat falába vésett, régen elfedett rovátkákon, ahol a kolónia alapításának korából származó nevek lapultak a szürke festékréteg alatt.
– Az ember nem a megtermelt wattok számbavételétől válik emberré, Alinda – mondta János, s hangjában ott rejtőzött a gépies rendszer iránti rideg megvetés. – A nagymamád pontosan tudta ezt. A kolónia csak a húst és a wattórákat méri, az elmúlást pedig statisztikai veszteségként kezeli. Ám az emberség abban gyökerezik, amit megőrzünk a szigorú napirend mögött.
Alinda megérintette a hideg, karcolt fémfalat. A távolban felszisszentek a szintváltó szelepek, jelezve az újabb kötelező munkaciklust. Megindultak vissza a fény felé, de a sötétben szerzett tudást már nem vehette el tőlük a hálózat.