A szorítás ereje

János lassan leengedte a karját. A rézvezeték égett szaga megült a szűk fülkében, de az improvizált kapcsolódoboz nem füstölt tovább. Alinda közelebb lépett, s remegő ujjakkal nyúlt János kormos tenyere felé. Nem a megmenekült áramköröket nézte, hanem a férfi ujjain éktelenkedő friss, piros égési sérülést.
– Fáj? – kérdezte halkan, szaggatottan.
– Megúsztuk – felelte János fojtott hangon, miközben tekintete összekapcsolódott a lányéval. A félelem még ott bujkált a mellkasában, de a lány érintése egy pillanatra kiszorította a falakon túli fenyegetést.
A nagymama óvatosan felállt a sarokban heverő rongyhalomról. Egy kopott szövettallért húzott elő a zsebéből, és megtörölte a falon futó kondenzvíz-cső hideg cseppjeivel.
– A dinamók nem éreznek fájdalmat, fiam – mondta az idős asszony, s finoman János égési sebére illesztette a nedves anyagot. – És nem kockáztatják a húsukat másokért. A kolónia csak kalóriát meg áramot lát bennetek. De amíg nem az utasítás hajt, hanem az, akit védeni akarsz... addig nem alkatrész vagy, hanem ember.
János megszorította Alinda kezét. A zárt, dohos járatban, a kolónia gépies lüktetése felett ez a halk mozdulat jelentette az egyetlen valódi ellenállást. Nem engedhették, hogy a rendszer elvegye tőlük a választás jogát.