A felfelé vezető út

A fal túloldalán mély, fémes búgás jelezte a műszakváltás kezdetét. A kolónia szigorú napirendje nem tűrt késlekedést, a zsilipajtók nehéz reteszei kattanva zártak le a szomszédos szektorokban. Nagymama feszülten hallgatózott a dohos járat sötétjében.
– Indulnotok kell – suttogta az idős asszony, miközben az átkötött átjáró felé pillantott. – Az Őrszemek átvizsgálják a túlhajszolt hálózatot. Ha itt találnak titeket, nem kérdeznek semmit.
János megrázta a fejét, és közelebb lépett Alindához. Kötéssel borított, sajgó tenyérrel nyúlt a lány karja felé, de mozdulata most nem a megriadásról, hanem a biztos oltalomról szólt. Alinda szorosan hozzásimult, mellkasában vadul verdefelt a szív, de a férfi közelsége megállította a pánikot.
– Nem hagylak itt – mondta János halkan, határozottan. A tenyérseb csípős fájdalma eltörpült a köztük lévő bizalom mellett. – Tudok egy szervizaknát. Felfelé vezet. Ott még érezni a felszíni légcserélő langyos huzatát.
Alinda felnézett rá. A lány tekintetében a félelem falán áttört egy apró, csillogó reménysugár.
– Igazi levegő? – kérdezte szinte alig hallhatóan.
– Megmutatom – bólintott János, s ép kezével átkarolta a lány vállát. – Együtt megyünk.
Egymást támogatva indultak meg a sötét kapillárisban, maguk mögött hagyva a gépies szorítást, hogy meghozzák első saját, közös döntésüket.