Az Őrszemek árnyékában

A rozsdás létrafokok hidegen vágtak János sérült tenyerébe, ahogy Alindát maga előtt terelve haladt felfelé a szűk aknában. A csövek közül langyos huzat szivárgott, de a hátuk mögül hirtelen éles, vörös pásztázófény hasított a sötétbe. Az Őrszemek megkezdték a műszakváltás utáni tisztogatást.
– Illetéktelen életfunkciók a szervizaknában – búgta a mennyezeti hangszóró gépies hangja. Az Őrszemek ítélete sosem ismert irgalmat: a szabályszegőket azonnali áramfejtésre és izolációra ítélték, mintha csupán elhasználható akkucellák lennének a kolónia testében.
János azonnal a nyirkos betonfalhoz szorította a lányt, saját testével takarva el a lenti nyalábtól. A tenyerén lévő kötés átázott, ahogy a vaslétrának feszült, de egyetlen hangot sem adott ki. Alinda riadtan tapadt a mellkasához, érezve a férfi szívének egyenletes, védelmező lüktetését.
Lentről hirtelen fémes dörrenés hallatszott. Nagymama szándékosan túlterhelte a kuckó ócska dinamóját, magára húzva a hálózati riasztást. A pásztázó sugár megtorpant, majd visszahúzódott az alsó szint felé.
– Új célpont azonosítva. Végrehajtás folyamatban – szólt a gépies ítélet.
– Menjünk – suttogta János, s a fájdalmat kizárva lépett egyet felfelé. A nagymama önfeláldozása megnyitotta előttük az utat; most már nem volt visszaút.