A szomszédos hajtómű árnyéka

János-G534 óvatosan lépett közelebb a szomszédos hajtómű felől. A pihenőciklus alatt a terem lámpái halvány vörösre váltottak, az őrszemek léptei pedig a távoli folyosón visszhangoztak. János kinyújtotta a kezét, s egy megkeményedett, kiszáradt szintetikus lepénydarabot csúsztatott az idős asszony felé.
– Vedd el, anyó. Szükséged van az energiára, különben a következő műszakban letilt a rendszer – suttogta János, s megviselt, kormos arcán átsuhant egy pillanatnyi gyengédség.
A nagymama azonnal visszahúzódott. Rémülten nézett János kezére, majd a mennyezeti kamera sötét lencséjére.
– Vidd innen, János-G534! – sziszegte halkan, de szigorúan. – Tudod a szabályt. A fejadag átadása szabotázs. A Kolónia törvénye nem ismer irgalmat.
– Nem szabotázs – felelte János fojtott hangon. – Csak gondoskodás.
– Nincs gondoskodás, csak napirend van – vágta rá a nagymama, s elfordította a fejét.
Ujjai mégis alig észrevehetően megremegtek, s a kopott védőposztó alatt egy röpke másodpercre hozzáértek János kérges kézfejéhez. Nem fogadta el a falatot, de a mozdulatban ott rejlett a félve őrzött, elfojtott melegség. Alinda néma tanúként figyelte őket. Megértette: a fojtogató fémfalak között János és a nagymama csendes köteléke éppúgy a túlélést jelentette, mint az ő tiltott vágyódása L656 iránt.