A narancssárga jelzés

A mennyezeti lámpák halvány vöröse egyszerre villant éles narancssárgára, jelezve a pihenőidő végét. János-G534 gyorsan visszahúzta a kezét, s a kormos lépcsőfokokon némán visszasietett a saját láncáttételéhez. Nem nézett hátra, de a vállai feszültek maradtak a félelemtől.
Alinda közelebb csúszott a nagymamához, miközben a cipője orrát már a pedál hideg fémjéhez érintette.
– L656-ot a kettes szektorba osztották – suttogta a lány, szaggatottan beszívva a párás, olajszagú levegőt. – A szalag mellett állt. Rám nézett, Nagyi. Nem úgy, mint egy őrszem.
A nagymama ijedten kapta fel a fejét, ráncos keze azonnal ránehezedett Alinda csuklójára.
– Hallgass! – sziszegte halkan. – Ne ejtsd ki a nevét! A nevek veszedelmesek. A rendszer nem neveket számlál, hanem wattokat.
– De hisz ember! – erősködött Alinda fojtott, reszkető hangon. – Úgy nézett rám... ahogy János nézett terád az előbb. Mégis van valami más is ezen a helyen?
– Nincs semmi más – felelte a nagymama, s bár a szavai kemények voltak, a szeme mögött mély fájdalom bujkált. – Ha a szíved gyorsabban ver, mint a generátor ritmusa, észreveszik. És a túláram megöl.
A csarnok mélyéről felbúgott a lendkerék. A fém rázkódni kezdett a talpuk alatt, s a három ember egyszerre vette fel az elkerülhetetlen ütemet.