A szívverés léptéke

Az Őrszemek lépteinek nehéz zaja lassan elhalt a vastag acélzsilip túloldalán. A szervizakna koromsötétjében csak a gőzcsövek halk sziszegése és a saját szaporán verő szívük ritmusa maradt meg. L656 óvatosan felkattintott egy apró, sárgás fényű jelzőlámpát, amely alig pár lépésre világította meg a nyirkos, rozsdás csővezetékeket.
– A lépések eltávolodtak – suttogta L656, miközben végighúzta kezét a fémfalon. – De a hálózati tüske miatt a szektor keresése nem áll le. Tovább kell kúsznunk az öreg elágazás felé.
A keskeny járatban Nagymama haladt elöl, de egy pillanatra megtorpant, és hátrapillantott a fiatalokra. A sárga fény lágyan megvilágította ráncos, mégis szelíd arcát.
– Látod, Alinda? – suttogta halkan, olyan meleggel a hangjában, ami szinte eloszlatta a nyirkos hideget. – A gépek azt hiszik, az ember csak egy kód meg egy adag energia, amit kiszámolhatnak. De amíg képes vagy megszorítani valakinek a kezét a vaksötétben, addig nem tudnak legyőzni. Ez az, ami emberré tesz bennünket.
János óvatosan megmozdította sérült karját. Fájdalmas fintor futott át az arcán, de Alinda szoros érintése megnyugtatta.
– Köszönöm – suttogta János a lánynak, és ujjai gyengéden kulcsolódtak Alinda kezére. – Nem a számom vagyok. Veled nem.
A kis csapat lassan haladt előre a gőzszagú járatban, lépésről lépésre távolodva a hálózat fojtogató kontrolljától.