A zárójelbe tett lélegzet

L656 nem habozott tovább. Megragadta a falba süllyesztett rozsdás karok egyikét, és teljes testsúlyával rázuhant. Éles, fémes csikorgással nyílt meg a padló szintjében egy alacsony, alig félméteres szerviznyílás, ahonnan fülledt, olajszagú meleg áradt ki. Ugyanebben a pillanatban a mennyezeti sínek felől megindult a nehéz acélzsilip, lassú, elkerülhetetlen zuhanással zárva el a szellőzőfülke kijáratát.
– Be, gyorsan! – sürgette őket L656, miközben fél kézzel feszítette a visszaugró reteszt.
Nagymama óvatosan, de meglepő agilitással ereszkedett a sötét járatba. János következett volna, de a sérült karja belenyilallt a fájdalomba, ahogy megpróbált átbújni a keskeny peremen. Megtorpant, az arca elfehéredett a szűrt fényben. Alinda nem teketóriázott: mögé lépett, megszorította az épségben maradt vállát, és teljes erejéből segített megtámasztani a férfit, figyelmen kívül hagyva a fémrácsok éles szélét.
– Csináld, János! Nem hagylak itt! – suttogta a lány, fojtott hangjában a félelem helyét átvette egy makacs, kétségbeesett elszántság.
A férfi összeszorított foggal csúszott le a sötétségbe, Alinda pedig azonnal követte. Utolsóként L656 vetődött be a szűk járatba, éppen abban a másodpercben, amikor a külső zsilipajtó fülsiketítő dörrenéssel csapódott a betonpadlóhoz, teljes sötétségbe borítva a szervizaknát. Odakint megremegett a levegő, ahogy az Őrszemek fémes léptei elhaladtak a lezárt fal túloldalán.
A vaksötétben csak a szapora zihálásuk hallatszott. Alinda keze a nyirkos fémaljzaton tapogatózva megtalálta János hideg ujjait, és szorosan összekulcsolta őket. A hideg csövek és a gépmonstrumok rabságában ez a lopott, csendes érintés volt az egyetlen bizonyítékuk arra, hogy még élnek.