A szikrázó csatorna

János elindult az ingoványos, hűvös téglák mentén, kézilámpájával pásztázva a nyirkos falakat. A zárttá vált rács túloldaláról még áthallatszott a kolónia tompa, ritmikus zúgása, de itt a csövekben már egy újfajta, fenyegető sercegés dominált. A túlterhelt hálózat feszültsége végigáramlott a félretett, rozsdás elosztódobozokon; vakító, kék szikrák pattogtak ki a falból, valahányszor a főváltó elvétette a feszültségszabályozást.
– Ne érjenek a csövekhez – figyelmeztette őket János fojtott hangon, miközben felemelte a lámpát. – A rendszer felülről kapja a túláramot. A dinamók nem bírják a terhelést, a hálózat minden tartalékot elnyel.
A Nagymama megállt egy megtört téglaív mellett, ahol a porréteg alatt rézfonatos, korhadt szigetelésű vezetékek futottak. Öreg ujjai megálltak a levegőben, közvetlenül egy elfeledett, krétarajznak tűnő szimbólum felett, amit még a kolónia előtti időkből hagyott ott valaki. A falak vibrálása nemcsak a fémet rázta meg, hanem az alagút megrekedt levegőjét is: az egyenletes morajlást percenként váltotta fel a hirtelen túlfeszültség okozta süketítő villanás.
Alinda közelebb lépett Jánoshoz. A lány megérintette a férfi kabátjának vastag szövetét, mintha a villódzó sötétségben a fizikai jelenlét nyújtaná az egyetlen biztos pontot. L656 a folyosó mélyéből visszanézett; kezében a mérésekre szolgáló régi kijelző riasztóan magas feszültségi értékeket mutatott.
– Ha a fővonal végleg kiég, a szellőzés is leáll a felső szektorokban – suttogta L656, kezét a falon futó vastag kábelcsatornára fektetve.
János egy határozott mozdulattal előre lépett, és a szikrázó elosztóhoz nyúlt. A csupasz fémkapcsok között megvillanó ívfény éles árnyékot rajzolt az arcára, de tekintete szilárd maradt. Tudta, hogy a hálózat összeomlása az egyetlen esélyük a láthatatlanságra, még ha ez a járat hűvös falai közé szorult csoport számára a teljes sötétség veszélyét hordozta is.