A szikra ára — új hang

János egy pillanatra Alindára emelte tekintetét, a lány szemeiben lüktető félelem és elszántság különös elegyet alkotott. A felismerés súlya Jánosra nehezedett, a másodpercek morzsává zsugorodtak. Nem volt idő mérlegelni, a gépies hang már tizenötöt recsegett. Kálmán és Kovács értetlenül néztek rájuk, de a szituáció azonnali cselekvést követelt.
– Kovács, gyorsan! Egy csípőfogó, bármi, amivel szigetelni tudunk! – parancsolta János, ahogy felméri a falon futó vastag kábelköteget. Kovács, ösztönösen engedelmeskedve, remegő kézzel nyúlt a táskájába, és egy szigetelt fogót, valamint egy rövid, csupaszított vezetéket húzott elő.
János a falhoz ugrott, Alinda mellé. Az Őrszem vörös lencséje továbbra is pásztázta őket, a visszaszámlálás pedig kíméletlenül folyt: „Tíz… kilenc…”
Alinda gyorsan rámutatott egy vastagabb, zöldes szigetelésű vezetékre. – Ez az, János! A földelés! – János a fogóval óvatosan, mégis villámgyorsan bevágott a kábelbe, a csupaszított vezetéket pedig a szabadon maradt rézhez illesztette, majd a másik végét a fal egyik rozsdás csavarjához érintette. Egy éles, kék szikra pattant, fémízű füst csapta meg az orrukat. Az Őrszem terminálja sisteregve elhallgatott, a vörös fény pedig vibrálni kezdett, majd halványabb narancssárgára váltott.
„Hiba… azonosítva… adat… korrupció…” – recsegte szaggatottan a gép, a megsemmisítési protokoll visszaszámlálása leállt, majd újrakezdődött, ezúttal sokkal lassabban. „…háromszáz…kétszázkilencvenkilenc…”
János a falnak dőlt, zihálva. Tekintete Alindán pihent, aki a füzetét szorítva állt mellette, arcán a halálfélelem halványuló nyoma. Ebben a sötét, fojtogató járatban, a Kolónia könyörtelen rendszere által elítélve, János szíve megdobbant. Nem csak a megkönnyebbülés volt az. Valami más is. Alinda gyorsasága, bátorsága, az a szikra a szemében… L656 arca villant be Alinda gondolataiba is, egy pillanatra, mielőtt a realitás vissza nem rántotta volna. Bár az életben maradásukért küzdöttek, a túlélés reménye egy halk, tiltott érzést táplált bennük.