A sárgán villogó remény

Kálmán, aki eddig csak tátott szájjal figyelte a drámai fordulatot, most hirtelen felocsúdott. – Hát… ez… egész ügyes volt! – motyogta, mintha egy rosszul sikerült fűnyírógép-javítást dicsérne. – Mennyire tartja távol az Őrszemet a főszálról? Nincs kedvem még egyszer megkóstolni azt a fémízű füstöt, márpedig ez nem a főzéshez való. Kovács arcán a rémület halványulni kezdett, de a kezéből a csípőfogót csak lassan engedte el. A „háromszáz… kétszázkilencvenkilenc…” monoton recsegése nyugalmat sugárzott a tíz másodperces halálos ítélet után, de senki sem tévesztette szem elől, hogy ez csupán haladék, nem felmentés. Az Őrszem vörös lencséje most sárgán pislákolt, mint egy túlterhelt jelzőlámpa egy pedálos dinamó kijelzőjén.
János felemelte a fejét, elengedve a rozsdás csavart. Az ujja hegyét egy pillanatra Alinda felé lendítette, mintha csak az izgalom szikráit söpörné el a levegőből. – Ez… ad nekünk egy kis időt – mondta, hangjában még mindig ott rezonált az adrenalin. – De nem sokat. Az Őrszem nem felejt, csak lassabban dolgozik. Az adattárolója biztosan kiégeti a hibás szegmenst, aztán folytatja, ahol abbahagyta.
Alinda mélyen magába szívta a járat dohos levegőjét. A füzetét szorította, mintha az lenne a mentőmellénye a káosz tengerén. – Akkor… akkor hova tovább? – kérdezte, szemeivel körbepásztázta a sötét, ismeretlen járatokat. A fő konfliktus, „hogy lesz az ember?”, most nem elvont filozófiai kérdés volt, hanem égető, gyakorlati probléma: hogyan marad ember, amikor az automatizált pusztulás leselkedik rá minden rozsdás cső mögül?
János a falhoz nyomódott, és a sárgán villogó Őrszemre mutatott. – Amíg ez itt hibát jelez, addig szabad a pálya. Valahová be kell dugnunk magunkat, mielőtt az a szerkezet rájön, hogy csak blöfföltünk. A kolónia napirendje nem tűri a hiányzásokat. Kálmán, Kovács, velem jöttök! Alinda, te merre láttál még egy leágazást? Valami olyat, ami elég elfeledett ahhoz, hogy ne legyen rajta érzékelő.
Kálmán szeme megakadt egy vastag, repedezett, de még funkcionálisnak tűnő csövön, ami egy alacsonyabb járatba vezetett. – Errefelé van egy régebbi, karbantartatlan leágazás. Nem túl kényelmes, de talán az Őrszemek is elfelejtették már – mondta, és már indult is, igyekezve a lehető leggyorsabban eltűnni a villogó vészjelzés elől. Kovács egy utolsó pillantást vetett a sziszegő kábelre, majd követte Kálmánt. Alinda és János is nekivágtak a keskeny járatnak, a háttérben hagyva a meghosszabbított ítélet lassú, de könyörtelen visszaszámlálását. A túlélésért vívott harc újabb fejezete kezdődött, ahol az emberi találékonyság és a tiltott érzelmek alkották a túlélés cérnavékony fonalát.