A rejtett üreg

János és Alinda a keskeny járat sötétjébe buktak, Kálmán és Kovács szorosan a nyomukban. A rozsdás fém és a dohos levegő fojtogatóan hatott, minden lépésük visszhangzott a kihalt folyosón. Az Őrszem sárga pislákolása elhalványult mögöttük, de a képzeletükben még ott égett a visszaszámlálás. János előre nyomakodott, óvatosan tapogatózva a falakon. Tudta, hogy minden mozdulatuk számít, minden apró zaj elárulhatja őket. A hideg, nyirkos levegő borzongatta a bőrét, de a tekintete Alindán pihent, aki a háta mögött lihegett. A lány szorosan markolta a füzetét, mintha az lenne az egyetlen kapocs a normális élethez, a nagymama mesélt világához.
„Jobbra” – suttogta Alinda, hangja rekedtes volt a félelemtől és a sietéstől. – „Van ott egy üreg. Talán észrevétlen marad.”
János bólintott, és a jelzett irányba fordult. Az üreg szűk volt, alig fértek be négyen. Kálmán és Kovács bepréselődtek, arcukon a fáradtság és a reménytelenség árnyéka játszott. János utolsónak bújt be, engedte, hogy Alinda előbb csússzon be, majd maga is követte. Testük szorosan egymáshoz simult a sötétben, a fém hidege áthatolt a ruhájukon. János érezte Alinda lélegzetét a nyakán, a szívverését a sajátja mellett. Ebben a pillanatban, a halálos ítélet visszaszámlálásának árnyékában, minden korábbi aggodalom eltörpült. A kolónia szabályai, a napirend, a csendes engedelmesség – mind üres szavak voltak. Csak a közelség maradt, a puszta tény, hogy Alinda itt van mellette. A „hogy lesz az ember?” kérdése most nem a túlélés technikai részleteiről szólt, hanem arról, hogyan őrizheti meg azt a törékeny, tiltott érzést, ami Alindához fűzte, és ami emberré tette őket a gépek rideg világában.
Alinda megrezzent, szeme tágra nyílt a sötétben. – Hallod? – suttogta, alig hallhatóan. – Mintha valami közeledne. Egy dörömbölés.
János feszülten figyelt, minden idegszálával. A távoli, tompa dübörgés, amit hallottak, ezúttal biztosan nem a régi csőrendszer munkája volt. Az Őrszem nem felejt. A sárga jelzés csupán haladék volt, nem felmentés. Összeszorította a fogát. A nagymama mesélt egyszer a tiltott búvóhelyekről, arról, hogy az emberek hogyan rejtőztek el a régi időkben, és Alinda füzetében, amit most is szorított, biztosan ott rejtőztek azok az emlékek. János saját, mélyen eltemetett érzései – mind egy irányba mutattak: az emberi lélek ellenállására. A félelem ellenére a lány bátorsága erőt adott Jánosnak. A remény, hogy valahol, a kolónia elfeledett bugyraiban, még létezhet egy olyan hely, ahol ők is élhetnek, és nem csak túlélnek, mint ahogy a nagymama mesélte a régi, napfényes világról. A dübörgés erősödött. Közelebb volt, mint gondolták. Az Őrszem megtalálta a hibát, és folytatta a vadászatot, könyörtelenül.