A szikra ára — folytatás

A zárlat nem halk csattanással, hanem éles, kékes villanással következett be. Alinda nem visszahúzta a kezét, hanem teljes súlyával ránehezedett a csupasz rézvezetékre, saját testét téve meg söntként az elszívó rács és a szellőzőben rejtőző új lakó közé. A túlterhelt hálózat feszültsége végigáramlott a lány gerincén; a falakon lévő Őrszem-kijelzők vadul villogtak, majd a kolónia logikája megtorpant az ismeretlen anomália láttán.
János-G534 megragadta Alinda vállát, de már késő volt. A lány tekintetéből rohamosan aludt ki a felismerés fénye, ahogy a központi adatbank az azonosítóját törölve szívta el a bio-potenciált. Abban a fagyos, megrázó pillanatban János hirtelen mindent megértett. Megértette Alinda nagymamájának évtizedekkel ezelőtti, betiltott érzelmeit és azt a védelmező áldozatot, amelyet a régi világ emlékeiért hozott. Nem a hatalom vagy a fegyverek tették őket a napfény örököseivé, hanem ez a makacs, eltaposhatatlan döntés: megtagadni, hogy puszta üzemanyaggá silányuljanak a gépek éhségében.
Az Őrszem érzékelői füstölve elcsendesedtek az L-szektor ezen szakaszán, az új lakó felőli cellában pedig megszűnt a feszítő zúgás. János óvatosan a földre fektette a lányt, akinek nevét a rendszer már névtelen hulladékként regisztrálta. De a sötét járat mélyén, a kihűlő csövek között a lázadás szikrája átlépett a hús és a fém határán: a fény joga nem veszett el, csak új őrzőre talált.