Az örökösök választása

A melegvíz-csövek ütemes pattogása között János magabiztos léptekkel vezette a lányt az L-szektor mélyén kanyargó fővezeték felé. A vastag kábelkötegek feszülten pulzáltak a levett metabolikus energiától, miközben a falak mögött baljóslatúan felzúgtak a kolónia automatizált védelmi rendszerei.
Odafenn, a szűk cellájában az új lakó riadtan lapult a sarokban. Amikor János végül elérte a központi csomópontot és határozott mozdulattal hatástalanítani kezdte a fővezetéket, az Őrszem logikája azonnal kompenzálni próbált. A hálózat nem tűrhetett energiahiányt: az automatikus ítélet sziszegve aktiválta az elszívó rácsokat, hogy a hiányzó feszültséget egyenesen az új lakó törékeny testéből raktározza el.
– Látod, Alinda? – suttogta János, miközben szerszámával a szikrázó áramköröket bontotta. – A gépek azt hiszik, csupán bio-akkumulátorok vagyunk ebben a hideg láncolatban. De a nagymamád mindig azt hajtogatta, hogy mi a napfény örökösei vagyunk, nem pedig a sötétség táplálékai.
Alinda szeme előtt felrémlett a régi mesék emléke: az ősök még a tiszta égbolt alatt jártak, s a fényt nem kvótákban mérték. Meghallva az új lakó kétségbeesett, gyenge nyögését a szellőzőből, a lány tudta, hogy a napfény örököseinek nem a meglapulás a sorsa. Megragadta a megszakító vezetéket, és meghozta visszavonhatatlan döntését.