A megőrzött vallomás

A konzol kék pislákolása lassan kihunyt, átadva helyét a szervizjáratok mély sötétségének. Alinda karja remegett, miután kihúzta a kiürült kulcsot; a mátrix végleg törölte az azonosítóját, s vele minden jogát a kolónia tápanyag-beosztására. János-G534 döbbenten meredt a lányra, de a benne dúló indulat helyét váratlanul régen eltemetett melegség vette át.
– Pontosan úgy tetted, ahogy ő tette volna – suttogta János, s rekedt hangjából eltűnt a megszokott gépies szigor.
Évekkel ezelőtt, amikor a metabolikus kvóták szigorodása először sújtotta a szektort, János mindent kockára tett volna Alinda nagymamájáért. Az idős asszony azonban hűvösen elutasította őt: a kolónia szigorú szabályaira hivatkozott, és megtiltott minden személyes közeledést, nehogy a férfit büntető-pedálozásra vagy megvonásra ítéljék. János addig azt hitte, a nőt felőrölte a rendszer hideg logikája, de Alinda mostani önfeláldozó mozdulata végre megvilágította a múltat. A nagymama nem elutasításból tolta el magától, hanem hogy megóvja az életét — titkolt érzelmeit pedig a szabályzatok mögé rejtette.
– Nem hagyom, hogy odaveszsz a sötétben – mondta János halkan, majd gyengéden megfogta Alinda csuklóját, és a járatmélyi melegcsövek felé terelte. – A nagymamád engem védett a törvénytől. Én pedig téged foglak védelmezni tőlük.
A távolból az Őrszem felderítő szondáinak fémes berregése derengett fel, de a névtelenül maradt lány és a névtelenül szerető férfi léptei most először nem a félelem, hanem egy elfeledett gondoskodás ütemére haladtak előre.