A törölt név

A rozsdás kar fémes csikordulással engedett, s abban a pillanatban a sárga fénnyel lüktető kábelek elaludtak. A szervizjárat hirtelen sötétségbe zuhant, csak az elosztó vészjelzőjének tompa, kék pislogása világította meg János és Alinda arca élét. A visszatáplált feszültség lökete lefejezte az Őrszem helyi érzékelőit, ám a győzelem íze keserű maradt.
A falra szerelt segédkijelzőn egy egyedi azonosító kód kezdett élesen villogni: az új lakó cellájának vészkarantén-eljárása indult el. A központ, észlelve a szektor sötétségbe borulását, a lázadás kirobbantóját jelölte meg közvetlen metabolikus pótlásként.
– Meg fogják semmisíteni – mondta Alinda élesen, ujjait a forró fémzárakra szorítva. A monitor szemcsés képén látszott, ahogy a megfélemlített új lakó a hermetikus üvegajtót veri, miközben a puszta életéért küzd a csövekben sűrűsödő elszívógáz ellen.
– Nem tehetünk érte semmit, Alinda – mordult rá János, megragadva a lány vállát, hogy a járat mélye felé húzza. – Ha most visszamegyünk, mindannyiunkat feldolgoznak.
Alinda azonban nem mozdult. Eszébe jutottak a nagymamája szavai a régi világról, ahol az emberek nem méricskélték hideg számítással a másik életének árát. A lány a vezérlőpult nyitott felületéhez nyúlt, és habozás nélkül beillesztette saját biomatrikus kulcsát a manuális felülbíráló nyílásba. A rendszer azonnal megerősítette a cserét: a karanténajtó feltárult a távoli cellánál, de a művelet ára Alinda teljes kolónia-azonosítójának azonnali törlése volt. A lány fejadag-jogosultsága végleg eltűnt a mátrixból — névtelen árnyékká vált a sötét járatokban, de elvágta a lázadó halálos ítéletét.