Az örökölt horizont

János-G534 felnyögött a csővezetékből felszálló fojtogató ózonszagtól, miközben Alinda törékeny, mozdulatlan testét átkarolta. A falakon füstölgő Őrszem-lencsék vakon meredtek a semmibe, de a kolónia szigorú napirendje nem állhatott le sokáig: az automatizált javítórendszer másodperceken belül újraindította volna a szektor energiaellátását.
A szellőzőrács rozsdás fedele felcsattant, és a szűk résben feltűnt az új lakó riadt, de éber arca. A szívás megszakadt, a jövevény teste nem vált a gépek puszta üzemanyagává, ám a lány áldozata nehéz csendként telepedett rájuk. János óvatosan a vállára emelte Alindát, s a csatorna árnyékába intett az új lakónak, hogy kövesse őt a vakzóna felé.
A szűk járat sötétjében János fejében élesen visszhangoztak azok a tiltott történetek, amelyeket Alinda suttogott neki a műszakok közötti rövid szünetekben. A lány a nagymamájától hallotta őket, aki még a 2020-as évek szabad világáról mesélt – egy olyan korról, ahol a napfényt nem szektorokba adagolták, s ahol a gondolatokat nem regisztrálta a központi adatbank. Azok a szabad emlékek nem csupán mesék voltak a régi nyarakról meg a korlátlan horizontról, hanem az utolsó tiszta kapocs az emberi méltósághoz.
János megragadta a szervizalagút nyirkos vaslépcsőjét. Tudta, hogy Alinda azonosítójának törlésével a kolónia szemében a lány létezése megszakadt, de a szabad emlékek öröksége most már az ő gerincébe ivódott. A sötétség mélyén a lépteik nem a pusztulást, hanem a megmentett jövő első nyomait rajzolták ki.