A sziklapárkány éle

A rácson túl egy omladékos, szűk sziklapárkány fogadta őket, amely a mélyben húzódó vakító feketeség fölött kanyargott. A nyitott térből süvítő szél metsző hideggel csapott le rájuk, de a levegő tiszta, fanyar íze szinte megégette a tüdejüket.
– Gyorsan, tovább a sziklák mentén! – vágta oda János halkan, de élesen. Csuklóján a pirosan izzó azonosító pánt lüktetve világított a sötétben, mint egy megsebzett érhálózat.
Alinda utolérte őt a keskeny ösvényen, s megragadta a férfi karját. A lány tekintete dühös és zavarodott volt egyszerre.
– Miért tetted ezt? Ha az azonosítód vörös, L656 bármelyik pillanatban bemérhet minket! – kiáltotta a szél zúgása ellenére. – Csak magaddal rántasz bennünket a szakadékba!
János megrántotta a vállát, szemében éles elszántság lobbant.
– Mert ha a hálózatban maradok, maguk már rég hamuvá égtek volna! Megállítottam a zárlatot, amennyire tudtam.
A Nagymama mögöttük haladt, lassan, óvatosan lépkedve a csúszós köveken.
– Ne marjátok egymást! – szólt rájuk fojtott hangon. – L656 nem gép, de nem is az az ember már, akit ismerhettünk. Ha ránk talál a hálózaton keresztül, nem fog mérlegelni.
Alinda szorítása megenyhült János karján. Megérintette a férfi hideg, durva bőrét, s a düh mögött váratlanul csendes melegség suhant át rajta. Egy pillanatra egymás szemébe néztek; a tiltott emberi ragaszkodás súlya nehezedett rájuk a kopár sziklák között, miközben a távolban L656 impulzusai újra keresni kezdték a megszakadt jelet.