A kő és a pedálok

János megpróbálta betakarni a csuklóján cikázó vörös fényt a kabátja szélével, de a kopott, szintetikus szövet simán átengedte az izzást. A kolónia 2050-es alapítása óta eltelt csaknem kétszáz év alatt a ruházatot sem arra tervezték, hogy illegális menekülők rejtőzködjenek benne a szélfútta bérceken, hanem arra, hogy könnyen lehessen bennük pedálozni a C-szektor géptermében.
– Ha L656 fogni tudja ezt a jelet, akkor az Őrszem-3 harminc másodpercen belül itt terem a pásztázójával – morgott János, miközben háttal a hűvös sziklafalnak lapult.
– Nagyszerű. Generációk óta tekerjük a családdal a dinamót a fojtogató csőrengetegben, most meg megfagyunk a francba, mielőtt egyáltalán meglátnánk egy rendes fát – vetette oda Alinda, és dühösen belerúgott egy kiálló kavicsba. A mozdulattól a lába megcsúszott a vizes zuzmón, és csak János határozott rántása mentette meg attól, hogy a szakadék fenekére zuhanjon.
– Vigyázz már! A nagyszüleim legalább láttak még képet az aszfaltról. Nekünk csak ez a rohadt kő jutott meg a napi fél liter vitaminmassza – sziszegte a Nagymama, miközben bepréselte magát a sziklahajlat alá.
Fölöttük éles, mechanikus berregés törte meg a szél zúgását. Az Őrszem-3 vörös keresőfénye éppen végigsöpört a párkány feletti sziklaperemen, alig pár méterre tőlük. János nem teketóriázott: felkapott egy hegyes követ, és izomból rácsapott a saját csuklópántjára, hogy végleg elnémítsa a jelet.