A felhasított csönd

A sziklaütés nyomán a csuklópánt üvege ripityára tört, a sziporkázó vörös fény pedig végleg kialudt. Az Őrszem-3 mechanikus zúgása lassanként elhaladt felettük; vakító pásztázója már csak a völgy mélyét világította meg, mielőtt bevette magát a szürke ködfelhőbe.
– Haladjunk, mielőtt visszatér – sziszegte Alinda, és a járat nyirkos falaiba kapaszkodva előrebukdácsolt a sziklarés felé, ahonnan fanyar, hideg szellő áramlott feléjük.
János a sziklához dőlve nyögött fel. A szilánkok mélyen belevágtak a húsába, friss vér szivárgott a kopott, szintetikus ingujján át. Nagymama tétovázás nélkül mellé lépett. Bár a kolónia törvényei szigorúan tiltották az egyéni gondoskodást és a felesleges erőt pazarló kötődéseket, az idős asszony megragadta a férfi kezét, és saját kabátja béléséből tépett le egy keskeny csíkot.
– Ostoba vagy, G534 – mondta éles, mégis halk hangon Nagymama, miközben gyors mozdulatokkal elszorította a sebet. – Az áramkört akartad elvágni, nem a saját ütőeredet.
– Nem hagyhattam, hogy ránk találjon – felelte János, és a szeme megrebbent, ahogy a nő ujja a bőréhez ért. – Nem a gépek miatt tettem. Miattad.
Alinda megtorpant a szűk járat szájánál, és visszanézett. A géptermek fegyelmében nőtt fel, ahol az érzelem büntetendő hiba volt, mégis tisztán látta a két ember közti feszültséget. Nagymama gyorsan visszahúzta a kezét, próbálva visszatérni a megszokott, kemény álarca mögé, de az érintése nyoma ott maradt János csuklóján.
– Nincs helye a gyengeségnek – mormolta az asszony, de a hangja elcsuklott, ahogy elindult a szabad levegő fútta rés felé.