A sziklába vésett juss

A vakító sötétség szinte fizikai súllyal nehezedett a három menekülőre. A zár mögötti fémes dörömbölés lassan elhalkult, ahogy az Őrszemek megállapították a bejárat hermetikus reteszelését. János száraz torokkal kotorászott a munkászubbony zsebében, míg ujjai végül ráakadtak egy elhasznált szerviz-szikráztatóra. A felvillanó, halovány ívfényben a járat szűk sziklafalai derengtek fel.
– Lépjünk tovább, mielőtt a levegő elnehezedik – suttogta az új lakó, és megtámaszkodott a nedves kőfalon.
Ahogy a szikráztató apró fénye végigsöpört az alagút oldalán, Alinda megállt. A sziklába karcolt, kopott jelek nem egyszerű szektorkódok voltak. Egy stilizált napkorongot formáztak, amely alá valaki régen egyetlen mondatot vésett: Mi vagyunk a napfény örökösei.
Alinda végighúzta ujjait a hideg kőbe mélyesztett betűkön. Emlékezett a nagymama halk suttogására a szűk lakófülkéből, amikor a régi időkről mesélt – azokról az ellenállókról, akik nem voltak hajlandóak eladni a jogukat a természetes fényre a fejadagokért és a dinamók örökös zümmögéséért.
– Ők törtek először utat lefelé – nézett Jánosra Alinda, és a hangjában meglepő nyugalom áradt szét. – Nem elmenekültek, hanem követelték azt, ami az emberé. A fényhez való jogot.
János közelebb lépett, és a hunyorgó fénynél megvizsgálta a kőbe vájt nyilat, amely mélyebbre mutatott a járatrendszerben, el a kolónia gyötrő napirendjétől.