A retesz hangja

János megfogta a nehéz, rozsdás karát, és felnézett a nyers sziklafalra vésett nevek hosszú sorára. A hevenyészve eltorlaszolt bejárat mögül már hallatszott az Őrszemek mechanikus lépteinek fémes visszhangja; a járőrök áttörték az L-szektor lezárásait, és a nyomukban járó kísérőgépek lézerfényei átvilágítottak a résen.
– Ha bezárjuk ezt az ajtót, odalent nincs több fejadag, nincs világítás, nincs visszaút a dinamókhoz – mondta János, miközben a mozdulata megakadt a zár felett. – Odakint gépként kezeltek minket, de legalább volt holnap. Itt lent mi lesz belőlünk, ha elfogy a levegő?
Alinda megperzselt karját a mellkasához szorítva lépett mellé. Szemében nem a kolónia megszokott, fásult megadása tükröződött, hanem a nagymama régi történeteiből megőrzött eltökéltség. Egyik megviselt kezét rátette a férfi ujjaira.
– Odafent sem volt holnapunk, János, csak a kvóták ismétlődése – mondta halk, egyenletes hangon. – Ott lassú kimerülés várt ránk. Itt legalább a saját sorsunkat választjuk.
Az új lakó nem várta meg a hosszas mérlegelést. Határozott mozdulattal csapott le a reteszre. A vastag acélgömbök csikordulva ugrottak a helyükre, és a nehéz vasajtó gépies csattanással nyelte el a külvilágot. A túloldalról kétségbeesett döngicsélés hallatszott, de a zár tartott. A vaksötétben csak a három menekülő szaporodó lélegzete maradt meg – a visszalépés lehetősége végleg megszűnt.