Az emberi mementó

A szellőzőrács átrozsdásodott csavarjai könnyen engedtek az új lakó céltudatos feszegetésének. Egyenként másztak át a szűk, porlepte alagúton; János óvatosan támogatta Alindát, vigyázva a lány megperzselt karjára. A zöldes vegyi fény hátulról világította meg a lezárt csövek mögötti rejtett csarnok bejáratát, ahol a kolónia megszokott, gépies zúgása végre elhalványult.
A csarnok falai nyers sziklából álltak, mentesen a megszokott energiavezetékes burkolattól. Itt nem voltak pedálos dinamók, sem a kötelező kvótákat mérő sárga kijelzők. A padlón régi, kézzel megmunkált szerszámok és korhadt faládák hevertek – egy olyan kor mementói, amikor az emberi létezést még nem az átadott wattokban mérték.
– Tiszta a levegő – suttogta az új lakó, miközben a bejáratot egy visszahúzható fémlemezzel torlaszolta el. – De az Őrszemek nem hagyják annyiban. Ha áttörik az L-szektor lezárásait, ide is eljutnak.
Alinda a falhoz lépett, és az ép karjával megérintette a kőbe karcolott, durva felületű rajzokat. Egy napkorong volt az, alatta pedig nevek hosszú sora. A nagymama meséi nem tündérmesék voltak: ezen a helyen egykor valódi közösség élt, akik nem energiacellaként, hanem szabad döntésekre képes emberekként tekintettek egymásra.
– Nem menekülhetünk örökké – mondta János fojtott hangon, ahogy követte a lány tekintetét. – De most először nem a szabályzat szerint cselekszünk. Ez az első saját döntésünk.
Az új lakó sötét árnyként fordult feléjük. Övéből egy régi, mechanikus zárszerkezetet húzott elő, amely a mélyebb szintekre vezető nehéz vasajtót reteszelte.
– Akkor döntsünk gyorsan – sziszegte. – A zárat csak belülről lehet végleg rögzíteni. Ha kizárjuk őket, magunkat is bezárjuk.