A mélyjárati derengés

Az új lakó egy apró, dörzsöléssel működő vegyi fénypálcát húzott elő a zsebéből. A szűk, elfeledett járat dohos falait halvány zöldes derengés vonta be. János feszülten figyelte a férfi kimért, professzionális mozdulatait, miközben Alinda falnak támaszkodva lassan talpra küzdötte magát.
– Nem maradhatunk itt – suttogta az új lakó szikáran, elnyomva saját nyers félelmét. – Az elosztó lekapcsolása automatikus hibajelzést küldött. Az Őrszemek perceken belül lezárják a szomszédos szektorokat.
Alinda a megperzselt karját a mellkasához szorította, de a fájdalom élessége felett felülkerekedett az elhatározás. Remegő ujjaival a ruhája alatt lapuló rézmedált szorongatta. Ez a fémkarika nem csupán holt tárgy volt, hanem a nagymamája által rábízott emlékek őrzője – a bizonyság arra, hogy az ember nem csupán energiacella a kolónia gépezetében, hanem vágyakkal és akarattal bíró lény.
János közelebb lépett a lányhoz, védelmezően a vállára téve a kezét. A csöndben egymásra néztek, s ebben a tekintetben benne volt az elhatározás: a túlélésen túl meg akarják őrizni saját emberségüket is.
– Ismerem a járatot – mondta Alinda fojtott hangon, és a sötétbe vesző szellőzőrács felé mutatott. – A rejtett csarnok a lezárt csövek mögött van. Induljunk!