A mélybe zárt örökség

A vájat meredeken süllyedt, s a szűk kőfalak közül egyszerre egy tágas, boltíves csarnokba jutottak. A kolónia szüntelenül pulzáló fémes zaja itt elhalt, helyét a régi papír és a kiszáradt fa porladó illata vette át. János a szikráztató fakó ívfényét végigfuttatta a teremen: állványokon heverő elnyűtt szerszámok, rozsdás fémkasszák és elhagyatott tárgyak sorakoztak a sötétben.
Alinda megállt az egyik polc előtt. Lába alatt üvegcserepek és korrodált huzalok reccsentek. A porréteg alatt egy kopott, szövettel bevont füzet feküdt, aminek borítóján a napkorong halvány nyoma derengett. Óvatosan kinyitotta. A megsárgult lapokon kézírásos nevek és szektorkódok álltak.
– Ez az én családom – suttogta Alinda. A nagymama otthon, az L-szektor fülkéjében mindig csak rejtjelekben beszélt róluk, a pedálok monoton kattogása közepette. Apjáról mindössze annyit tudott, hogy tizenkét éve nyomtalanul eltűnt a dinamók alsó szintjén.
Most a füzet margóján ott állt a férfi neve, mellette a bejegyzés: „Lezárva a visszatérés.” A lány megértette, hogy a szülei nem egyszerű áldozatai voltak a kolónia kényszerének, hanem a csarnokot átjáró ellenállás alakítói. János és az új lakó csendben nézték, ahogy Alinda magához szorítja a füzetet. Az elvágott múlt szálai hirtelen összeértek a sötétben.