A szigetelt akna

A kötszer alól átütött a vér, de János feszült figyelemmel fordult a fülke sarkában álló, kormos kapcsolószekrény felé. A járat mélyén hirtelen éles, ütemes berregés száguldott végig a vastag kábeltálcákon. Nem egyszerű hőtérképes keresés volt ez, hanem a kolónia központi elméjének, az Őrszem-hálózatnak az automatikus ítélete: a szektorban történt teljesítménykiesést végleges energiaveszteségnek minősítették.
– Kivonási parancs – suttogta a Nagymama, s ujjai szorosan ráfonódtak Alinda vállára. – Ha a hálózat nem kap elegendő wattot, elárasztják a szervizjáratokat feszültséggel. Törlik az egészet.
A dohos levegőben sziszegő hanggal izzott fel egy elfeledett visszajelző lámpa a falon. Az Őrszemek nem kerestek többé egyéneket; a rendszer lezárta a veszteségesnek ítélt L-szektort, hogy a megmaradt energiát a fő dinamókra irányítsa. Nekik az ember nem volt más, mint egyetlen kiaknázható watt-érték, amit ha nem lehet csapolni, meg kell semmisíteni.
– Nem ma – sziszegte János. A tekintetében félelem bujkált, mégis felderült valami szilárd elszántság, ahogy a fülke tetején futó rozsdás csővezetékre csapott. – Nincs bennük semmi emberi, de épp ezért nem látnak túl a saját kódjaikon. Nézzétek!
A csővezeték mellett szűk, függőleges szellőzőakna emelkedett a magasba, ahonnan hűvös, tiszta levegő szivárgott lefelé. Nem a géptermek bűze jött fentről, hanem valami ismeretlen, száraz frissesség. János felsegítette Alindát az első vaslépcsőfokra.
– Van kiút – mondta János halkan, de megtörhetetlen hittel, Alinda szemébe nézve. – Fent nincs Őrszem-ítélet.