A megmaradt nevek

A szervizalagút nyirkos falai között csak a három menekülő léptei és nehéz légzése törte meg a gépek távoli, tompa moraját. János az élen haladt, ujjait a rozsdás kábeltálcák mentén végighúzva, míg végül elérték a régi elosztófülke nehéz, félig nyitva felejtett ajtaját. Egyetlen határozott tolás elég volt, hogy a rozsdás lemez csikordulva engedjen, s a szűk helyiség biztonságos félhomálya befogadja őket.
Odabent sűrű porszag uralkodott, de a vastag betonfalak védelmet nyújtottak az Őrszemek hőszenzorai elől. Alinda kimerülten rogyott le egy leszerelt vezérlőpult tövébe, s fejét a térdére hajtva próbálta csillapítani a tüdeje égő érzését.
– Anyád is pontosan így nézett fel, mielőtt átirányították volna a lenti szektorba – szólalt meg halkan a Nagymama. Köténye belső zsebéből egy megfakult, száraz rongydarabot halászott elő, s óvatosan János felé nyújtotta, hogy bekötözhesse véres csuklóját. – Ő sem tudta elfogadni a hajszát. Apádat a dinamóktól vitték el, mert a szervezete feladta a normát, de anyádban még maradt valami hajlíthatatlan. Rá hasonlítasz, Alinda, még ha nem is emlékszel a szagára.
Alinda lassan felemelte a fejét. A kolónia szigorú rendjében a család csupán papíron létező adatsor volt: a gyerekeket tizenkét évesen leválasztották a szüleikről, s a termelési igények szerint osztották be őket. Az idős asszony szavai most mégis megelevenítették a múltat, s a lány mellkasát elöntötte valami rég elfeledett melegség.
– Nem hagyom, hogy téged is utolérjen a sorsuk – mondta János halkan, miközben a rongyot a seb köré tekerte. Tekintete találkozott Alindáéval, s a puszta tény, hogy felidézték a családot, új, láthatatlan köteléket font köréjük a vaksötét alagút mélyén.