Az izmok emlékezete — új hang

János nem felelt az öregasszony szavaira, csak intett a fejével, hogy kövessék. A szűk, porlepte járatban hűvös huzat csapott le rájuk, a mélyből pedig a fődinamók tompa, ritmikus lüktetése szűrődött fel. Minden egyes dobbanás arra emlékeztette őket, hogy a kolónia napirendje nem áll meg: a műszakok átrendeződnek, a fekvőhelyeket ellenőrzik, s a hiányzók nevét hamarosan feljegyzik a központi regiszterbe.
– Állj meg egy pillanatra – nyögte Alinda, és a falnak támaszkodva rogyott térdre. A válla rángatózott a kimerültségtől, a szeme alatti sötét karikák még élesebben kirajzolódtak a szűrt, sárgás fényben. – Nem bírom tovább, János. A lábam… mint a holt súly.
János mellé lépett, és óvatosan átkarolta a lány vállát. A tenyere még mindig égett a szétfeszített fémrács nyomaitól, a bőre véresre repedt. Ahogy megérezte Alinda gyenge, szapora szívverését, valami mély, elfojtott keserűség csapott fel benne. Nagymama korábbi mondatai visszhangoztak a fejében: húsból és vérből vannak, nem a hálózat táplálására épített alkatrészek. De vajon mi marad az emberből, ha minden mozdulatát és erejét a puszta túlélés emészti fel?
– Fel kell jutnunk a régi szervizalagútig – mondta János halkan, de szilárdan. – Ott van egy elhagyott elosztófülke. Ott megpihenhettek, amíg kitalálom, hogyan kerüljük meg az Őrszemek új útvonalát.
Nagymama szótlanul bólintott, s miközben kisegítette Alindát a földről, tekintete János véres csuklójára tévedt. Az idős asszony szemeiben a harag mögött most először villant meg a néma elismerés. János megfeszítette a hátát, s újra átvette a vezetést a vaksötét csővezetékek mélyén.