A rács túloldalán — új hang

János megfogta a nehéz, rozsdás szellőzőrács szélét. Az izmai megfeszültek, nyakán kidudorodtak az erek, ahogy teljes erejéből feszítette szét a beragadt fémkeretet. A járat mélyén hirtelen éles, vibráló búgás csapott fel: a túlterhelt hálózat másodperceken belül feszültség alá került.
– Kússzatok fel! Most! – nyögte János csikorgó fogakkal, miközben a vállával tartotta nyitva a szűk rést.
Nagymama nem teketóriázott. Megragadta Alinda derekát, s nyers erővel tolta előre a kimerült lányt. Alinda felajajdult, de a közeledő áramütés veszélye átlendítette a holtponton. Kétségbeesetten kapaszkodott be a felső beton peremébe, és átrántotta magát a nyíláson. Őt követte az idős asszony. János az utolsó pillanatban húzta át magát; a fémrács abban a nyomban kék szikrákat szórva záródott reteszbe.
– Majdnem ottégtünk – sziszegte Alinda a porban fekve, miközben dühösen törölte meg az arcát. – És mindezt miért? Mert egy új lakót vezényeltek a szektorunkba, és felbolygatták a napirendet?
– Az az új lakó nem egy sima munkás – nézett rájuk János szigorúan, miközben sajgó tenyerét dörzsölte. – A fűtőházban azt beszélik, az idegen légióban szolgált. Nem kímél senkit, és már most a közös képviselő nyakára hágott. Ha észreveszi, hogy hiányzunk a fekvőhelyről, ránk küldi az Őrszemeket.
– Tőlem akárki lehet – csattant fel Nagymama, szemeiben éles haraggal. – Nem az ő parancsára születtünk ebbe a lyukba!